Hóbelevanc

Megjelent a Magyar Közlönyben a 41/2010-es kormányrendelet, a kedvtelésből tartott állatok tartásáról és forgalmazásáról. Amikor a kormányrendeletbe beletekintünk, rögtön kavarognak bennünk a gondolatok a banán és az akvárium görbületéről egyszerre.

Egyrészt tény, hogy védeni kell állatainkat, sokszor a saját tulajdonosaiktól. Sajnos újra és újra lehet látni jelentéseket, cikkeket, riportokat arról, hogy miként találtak alultáplált állatokat, vagy olyanokat, amelyek belel is haltak a velük való szörnyű bánásmódba. Tény, hogy egyes állattartókkal szemben a törvénynek kell fellépni, különben nem tudni hová fajulna a történet. De ezt a kormányrendeletet nézve úgy érezzük, hogy valahol már az állatorvosi ló túloldalán vagyunk. Valószínű, hogy valaki nagyon ráért, és sok kutatást tett annak érdekében, hogy a törvény kitérjen a banán görbületére is, de az is sejthető hogy ezt sok pénzért csinálta. Lássunk néhány részletet.

Rögtön a 3. paragrafus kimondja, hogy főemlős nem forgalmazható. Nincsenek majmokról ismereteink, a legjobb, ha nem is foglalkozunk vele, és nem adunk azok tartására tanácsot. Biztosan nem dobott semmi autentikus információt a Google a „majmok helyes tartása” kifejezésre, így a törvényalkotó nem akart belebonyolódni. Ha majmot akarsz venni és tartani, azt tedd más országban. Fontos megjegyezni, hogy ezen paragrafus alapján tilos az emberkereskedelem is. Rögtön ebben a 2 pontos paragrafusban tudjuk meg, hogy eb az olyan jószág, amit csak chippelve lehet forgalmazni, és kész. Már azt hinnénk, hogy ez tényleg így lesz, ha nem tudnánk, hogy nyugatra évek óta tőlünk viszik feketén az állatokat, és ami eddig papír nélkül ment, abba ezután nem kerül hirtelen mikrochip. Hogy ez a pont a főemlős forgalmi tiltásával hogyan került egy helyre az örök rejtély marad.

A magyar ember nem maradhat buta, ebben is segít a rendelet. Nem lehet otthon csak úgy tartani valamit, amiről annyit tudunk, hogy „hal”. A boltban ki kell írni, hogy ez mi magyarul, latinul, milyen fajta, mennyi idős, milyen nemű, mennyibe kerül. Tehát bajban lesz kisállat boltos, ha nem tudja nekünk nemre szétválogatni azokat a halfajokat, amiről még gyakorlott tenyésztő is nehezen mondja meg kifejlett állapotában, hogy milyen nemű is szegény jószág. De legalább nem sóznak ránk öreg állatot, legalábbis papírforma szerint.

Nyulaknak és rágcsálóknak kell a fogak koptatásához szükséges eledel. Így nem láthatunk majd olyat a magyar tévében, mint a Discoceryn, hogy az polgár már akkor viszi állatorvoshoz a hörcsögöt, amikor a fogak kinőnek a szájából. És itt jutunk el a legfontosabbhoz, mint új tudományos felfedezés. A gerinces állatok allergiásak a gömbre. Így kör alakú kalitkában tilos madarat tartani, míg a gömbakvárium ettől kezdve a múlté, az már csak a Tom és Jerry rajzfilmek elfeledett kelléke lesz, ugyanis hal ebben nem tartható. Sőt az akváriumot le kell fedni, nem szabad csurig engedni, hogy a hülye halak ki ne ugorjanak. Mivel a rendelkezés gerinces állatokról beszél, ezért a klasszikus vicc poénját idézve gömb alakú akváriumban hörcsög sem tartható. Még jó, szegény meg is fulladna a vízben. A törvényalkotónak meg majd elmagyarázza egyszer valaki a terrárium, akvárium és hasonló szavak fogalmát.

Az elemzést sokáig lehetne folytatni. A rendelet pontos táblázatokkal írja le oldalakon keresztül, hogy mekkora és milyen állat, mekkora helyen tartható együtt, külön, semmi nem marad érintetlenül. Olyan részletesen szabályoz, hogy egy szavunk nem lehet, kisállattartói kézikönyveink nagy része nem beszél ilyen részletesen ezekről, és a rendeletért pénzt sem kell adnunk, letölthető az internetről. Már csak egy valamit hiányolok belőle. Sehol sem írja, hogy akkor most lehet a hörcsögöt a mikróban szárítani vagy sem?

Multi, hipermarket és a többiek. Csúnya szavak, egyre csúnyábbak a magyar nyelvben. Az évek alatt ők lettek a bűnbakok számtalan területen, ami miatt most rossz itt Magyarországon élni. Nem is kívánom bűneiket kisebbíteni, tudjuk, hogy számtalan területen volna mit szabályozni a törvényeknek. Lehetne kezdeni azzal, hogy ne hónapok múltán fizessék ki csak az áru tulajdonosának azt, amit ők már rég eladtak odáig, hogy jobban betartsák a munkavállalók jogait, és ki tudja, ha mindenbe belelátnánk, akkor mekkora sort tudnánk kreálni. Az egyik leginkább elővett dolog azonban az, hogy nem forgalmaznak elég magyar terméket, hozzák a külföldi szemetet, és ezzel tönkreteszik a magyar gazdákat és gazdaságot. Úgy érzem, hogy ez az a mondat, ahol egy kicsit nem árt magunkba is nézni, mert jobban megvizsgálva van javítanivalónk.

Belépek a hipermarketbe, és rögtön ott van előttem az akciós áru. Sajtok, többféle is. A lengyelek gyártják. Azok a lengyelek, akik már 20 éve is idehozták a termékeiket, vagy azt amit be tudtak szerezni. Akkor KGST piacnak vagy lengyel piacnak hívták, melyben a KGST véletlenül sem volt azonos az eredeti KGST-vel. Ezek a lengyelek már akkor is tudtak valamit, most is itt vannak rengeteg termékükkel. Itt van ez a sajt. 900 Ft/kg, és ezt ennyiért idehozták, benne van a multi haszna, és még sorolhatnánk. Nem keveset kellett ennek a sajtnak utazni. Ráadásul ez nem is a radírgumi szerű képződmény, ez teljesen jól sikerült, nem spórolták ki belőle az anyagot. Legyünk hazafiasak, kerüljük meg az akciós pultot, és nézzük meg a magyar vetélytársakat. Azt látjuk, hogy ezek legfeljebb 200 km utat tettek meg, de sok százassal drágábbak lengyel társaiknál, nem egy esetben dupla annyit kérnek értük. És ez nem csak az alsó szegmensre igaz. Ahol van magyar alternatíva a piacon, az sehol sem olcsóbb, mint annak nyugati társai. Mondom, nyugati, azaz nem a lengyel, hanem a német béreken dolgoztatott munkás által előállított. A sajtról sajna ennyi, győzött a lengyel, hiszen amúgy sem vagyunk nagyon elengedve anyagilag.

Másik hipermarket. Akciós kávéfőző, 5000 Ft. A dobozon csak hosszas nézelődés után találjuk meg a német feliratok között elrejtett feliratot. Nem Made in China, az már nem divat. Sokkal kevesebben ismerik a PRC-t, inkább ezt tűntetik fel rajta. Ettől még Kínában készült, de nem ezzel a trükkel a naiv vevőt talán sikerül megtéveszteni, hogy mégse kínai árut vett. Mi azonban keressük a magyar alternatívát. Van is, pontosan 2.5 kínai kávéfőző áráért. Igaz első ránézésre jobbnak tűnik, de azért elgondolkodunk, hogy fogja-e bírni 2.5 kávéfőzőnyi ideig. Mégis nem ez válik zavaróvá, hanem az, hogy a két ár között már bőven van választék, és nem csak kínai, de európai gyártmány is. A helyzet megint az, mint a sajt esetében. Az EU kávéfőző is olyan országban készült, ahol azt magasabb munkabérből állítják elő, valahogy mégis olcsóbban jön ki. És sajnos biztosak lehetünk benne, hogy sokan az olcsó kínait fogják venni, és majd ha egyszer jobban megy, akkor talán kicserélik. Ha valaha egyszer jobban megy.

Kávét már főztünk, irány a húspult. A csomagolt áruk között meglátjuk a „békebeli” jelzésű termékeket. Ez nagyjából az jelenti, hogy nem túl olcsón, de legalább olyan termékeket kapunk, ami a csomagoláson belül is az, ami rá van írva. A békebeli jelzőt azért kaphatja meg, mert most extra szolgáltatásként kapunk olyat, ami 20-25 éve természetes volt. Nem jobb a helyzet akkor sem, ha nem csomagoltat szeretnénk. A magyar gazda ugyanis nagy team munka segítségével megtanult úgy füstölni, hogy a termék víztartalma és így súlya jelentősen növekedjen a füstölés alatt. Igaz, ezáltal kicsit főtt jelleget ölt az összes füstölt húsáru, de legalább így változatos fantázianevekkel lehet ellátni, amitől úgy tűnik, hogy ez nem csalás, nem ámítás, csak más. Kiszúrjuk a szemünkkel, hogy van azonban egy császárszalonna, ami szemmel láthatóan egyszerűen ki lett metszve áldozatunkból, felkerült a füstölőre, ahol még némi víz is távozott belőle, és máris a boltban kötött ki. Közeledve rögtön látjuk rajta az okot. Nagy DE pecsét mutatja rajta, hogy ez bizony megint csak nyugati sertés terméke. Ráadásul az ára nem csak versenyképes, de olcsóbb is.

Borral akarunk majd öblíteni, megnézzük azokat. Nem én mondom, hanem a borászok, hogy a magyar bor legnagyobb ellensége nem a külföldi konkurencia, hanem a magyar borász. Az, aki mindenféle címkével pancsokat állít elő, csupán a profit érdekli, és itt nem a kannás borról beszélünk. Palackozott üvegekben, nem is olcsón olyan borokat találunk a polcon, ami nem más, mint a magyar bortermelés szégyene. Nem a bortermelőé, mert itt a legtöbb esetben már csak valamelyik nagy borház nevét látjuk a palackon, mert ha a nevet is kell adni, rögtön óvatosabbak a gazdák. El kell menni egy bortermelő vidékre, a pincéből közvetlenül venni bort, és máris azt tapasztaljuk, hogy a legolcsóbb borok is sokszor magasan verik a drágább bolti társaikat. Mert ezek a borok, nem azok a borok. 

Mire is akartam kilyukadni? Nem csak azzal van baj, hogy mások olcsóbban állítanak elő termékeket, akár magasabb munkabérek mellett is. A kulcsot a „békebeli” jelző adja meg számunkra. Voltak és vannak magyar áruk, amelyekben ma sem csalódhatunk. De általánosságban csak akkor jelenthetünk konkurenciát a külföldi termékeknek, ha az önmagában békebeli minőség. Ez nem tesz mást, mint azt, hogy a termék az, ami rá van írva. Már csak azt kell megoldani, hogy a termelő ne akarjon meggazdagodni egy év alatt a termelésből, és így az árakat is sikerül oda igazítani. Akkor a multinacionális élelmiszerlánc nem csak itt fogja a külföldi termékeket önként lecserélni magyarra, hanem a külföldi polcokon is megjelenhetnek a magyar termékek. De csak akkor, ha újra megfelelő művelésre fogjuk a ma oly elhanyagolt magyar termelési kapacitást.

Lehet hallani, hogy a rendőrség további pénzeszközöket mozgósít traffipaxok beszerzésére, mert szerintük hatékony eszköznek minősül a balesetek számának csökkentésében, ha egyre több gyorshajtót szűrnek ki a forgalomból. A beszerzésről egyet biztosan tudunk, hogy a mai közigazgatási bírságos rendelkezésekkel megtámogatott rendszerben a sebességmérő eszköz beszerzése rentábilis befektetést. A gép megy, filmez, a pénz dől befelé, mellébeszélés nincs. Lehetne ugyan vitatkozni azon, hogy mekkora visszatartó ereje van egy több hónap múlva kézbesített csekknek, nyilván ez erősen pénztárcafüggő is. A 30-40 milliós autóval rendelkező állampolgár betudhatja adónak, a falu végén Trabantjával 68-al száguldozó kalapos öregúr meg majd ír rá kérvényt, hogy részletekben fizethesse ki. A lényeg, hogy a pénz megjelenik a számlán, és közben azért sebességcsökkentő ereje is van valamilyen szinten. A kérdés az, hogy néhány eszeveszett autóst leszámítva mennyire játszik szerepet egy balesetben a gyorshajtás, és mennyire az utak túlterheltsége és minősége. A németek erről egészen mást gondolnak, mint mi. De most a gyorshajtás mellett vegyünk elő egy-két másik balesetveszélyes közlekedési szokást, azt, amikor valaki szabálytalanul és/vagy lassan közlekedik.

Nagyvárosokban, ahol többsávos közlekedés van, például három sáv, ott jellemző, hogy például 70 km-es sebességkorlátozás mellett az autósok rendre 50,60,70 km-es sebességgel közlekednek a sávokban. Mondhatná valaki, hogy ez jó, csak hozzá kell tenni, hogy fordított rend szerint. Azaz a legbelső sáv halad lassan, és a külső gyorsan. És ez nem csak azért van, mert mindenki tolakszik a belső sávba, fittyet hányva arra, hogy mi volna a közlekedés módja, hanem azért, mert sokan úgy gondolják, hogy nekik jár a belső sáv, és ott joguk van akármilyen lassan közlekedni. Így egyáltalán nem zavarja a középső sávban 50-el haladó autóst, hogy előtte már 200 m-en kiürült az út, és jobbról-balról mindenki elmegy mellette. Már amikor tud, és nem 2-3 autós végzi egyszerre ugyanezt a hadműveletet párhuzamosan haladva, lehetetlenné téve az előzést. Az már csak hab a tortán, hogy a kamionosok és kisebb teherautósok is beszállnak a versenybe, és cseppet sem érzik zavarónak, hogy őket is jobbról előzik. Autópályán néha ugyanez, annyi különbséggel, hogy a sebességet mutató számok mások. Ami érdekes, hogy egy ilyen forgalmi helyzetbe betekintve a 70-el szabályosan haladó autós tűnik az őrültnek, amint cikázik egyik sávból a másikba, mert ő egyszerűen a megengedett sebességgel szeretne haladni. Amennyiben mégis baleset lesz, mégis ő lesz a száguldó őrült, aki a hibás volt.

Van azonban egy másik típus is, őt nevezzük el „konstans 70”-nek. Ő a túlzsúfolt főútvonalainkon közlekedőknek és az ott lévő falvaknak és városoknak a réme. Vannak ugyanis autósok, akik kényelmesen sétakocsikáznak, például a 4-es számú főúton péntek délután úgy, hogy a kilométeróra mutatója beragadjon a 70-es pozícióba. Nem zavarja őket az sem, hogy mögöttük már hosszú kocsisor gyűlt fel ideges sofőrökkel, úgy érzik nekik biztonságosabb ezzel a tempóval haladni, főleg azért, mert közben szeretnek néhány telefont is megejteni. Mondhatjuk, hogy azon kívül, hogy idegesítő, neki joga van ennyivel haladni. De amikor a nagy forgalomban az az autós, aki nem néhány városnyira utazik, hanem több száz kilométerre, megelőzi, akkor megint ő kerül a száguldozó őrült szerepébe, mert ilyen iszonyatos szembeforgalomban miért előz valaki? Az autósunkkal azonban még egy probléma van. Az ő sebességmérőjének 70-et kell mutatni, és ebből nem enged akkor sem, ha belterületre ér. Ott ugyanezzel a tempóval száguld tovább. Talán azt is hiszi, hogy így a legoptimálisabb az autó fogyasztása, függetlenül attól, hogy ezzel a Suzukit lehet 5 liter alatt tartani, vagy a méretes terepjárót 10 alatt. Így őt ott sem lehet megelőzni, csak egy nagy számot tartalmazó sárga csekk megkockáztatásával.

Ez mindössze két kiemelt példa. Félreértés ne essék, gyorsan hajtani, ittasan vezetni, nem betartani a KRESZ bármely pontját közlekedés szempontjából veszélyes dolog, és itt mindenki több ember életét kapja a kezébe, jogos elvárás, hogy annak megfelelően viselkedett. Mégis látható, hogy a kiemelt bűnökön kívül vannak olyan elemek a közlekedési kultúránkban, amik adott esetben éppen olyan veszélyesek lehetnek, csak ennek ellenőrzési nehézségei miatt nagyon nehéz fellépni ellene. Egyszerűbb nyomdai méretekben nyomni a csekket, melyre automatikusan odakerül az összeg. Igaz, csak dedikált és kiemelt közlekedési bűnökért. A többi nem érdekes, a statisztika így is javul.

Valamivel több, mint 28 évvel ezelőtt elindult valami. 1981 augusztus 1-én felhangzott John Lack szájából a mondat: „Ladies and gentleman, rock and roll”, és elindult hódító útjára a Music Television. Elsőként stílszerűen a The Buggles – Video Killed the Radio Star című dalát adták le, és ezzel megindult az MTV világkarrierje, és elkezdett felfutni a videoklip iparág is.

Rögtön az elején kiderült, hogy a csatorna kiváló promóciós eszköze a kiadóknak. A televízió volt az a csatorna, ahol a célközönséghez el lehetett juttatni az új albumok 1-1 dalát, ezzel arra ösztönözve a potenciális zenehallgatót, hogy rohanjon a boltokba megvásárolni azt. Az eszköz pedig működött. Nem lehetett olyan, hogy egy együttesnek ne legyen az új albumához rögtön a kezdetbe videoklipje, még az olyan együttesek sem nélkülözhették ezt, akiktől később csupán ezt az egy dalt ismerték meg az emberek. Annyira szükség volt a klipre, hogy sok esetben a dalból született egy video version, ami jobban illeszkedett zeneileg vagy hosszában a televíziós bemutatásra. Ezen hatásoknak köszönhetően több együttes annyi klipet forgatott az évek alatt, hogy az MTV komplett hétvégéket rendezhetett az együttesről, szinte csak az ő műveiket, riportjaikat, koncertjeiket bemutatva, némileg megfűszerezve a hasonszőrű zenekarok anyagával. Ráadásul nem csak a mennyiség, hanem a minőség is számított, sikk lett kiemelkedő klipet forgatni. Ezekben a legújabb filmes technológiák tűntek fel, és némelyik zenei anyag forgatása nagyobb költségvetésű lett, mint egy akkori komplett magyar film. Egymásra rálicitálva forgatták az egyre mozgalmasabb és összetettebb filmeket, néha már egy kisebb novella történetét elmesélve néhány percben. El lehet mondani, hogy maradandó alkotások születtek, sok klip jelenete máig kultikus képsor.

Az MTV minden zenei igényt ki akart elégíteni, és nem csak időben, de zenében is meg akarta valósítani saját reklámját: „Music for all seasons”. Így születtek sorban a tematikus műsorok. A teljesség igénye nélkül megemlíthetjük a Headbangers Ball-t, ami a keményebb rock kedvelőit igyekezett magához vonzani, a Party Zone-t, ami a techno kedvelőinek igényeit szolgálta ki, a 120 Minutes-t, ami az alternatív, vagy a Yo!-t, ami a rapzene kedvelőit hozta a képernyők elé. Nagyon sok együttes megjelent az Unplugged műsorban, ahol a névben jelzett módon olyan együttesek jöttek a stúdióba zenélni, akik szerették volna megmutatni mit tudnak bemutatni akusztikus hangszereken, élőben. Ezen műsorok között nem szólt másról a csatorna, mint ami a nevéből adódott. A 24 óra maradék idejében salátaszerűen forogtak egymás után a klipek, így csupán a hangot hallgatva is élményt nyújtott.

Aztán megindult szép lassan az átalakulás. Az igényes zenék helyét szépen elkezdték átvenni az egyéb műsorok. A klipek helyére valóságshow került, és az MTV zeneileg is jelentősen elmozdult, és egyes zenei irányzatok teljesen kiszorultak. Végül ez oda vezetett, hogy az MTV már maga is elismeri, hogy ez a csatorna, már nem az a csatorna. Így született meg a döntés, hogy a kultikus logo is a múlté, és eltűnik belőle a „music” szó.  A csatorna úgy döntött, hogy maradjon a zenei videózás a Youtubenak, ők a mostani fiatalságot inkább más műsorokkal kívánják kiszolgálni. Aki talán rápillantott az utóbbi években az a Music Televison műsorára, annak ez már nem túl nagy meglepetés, azonban a logo megváltoztatása végképp pontot tett a kérdésre. Az MTV korábbi formájában halott. Nem akar már nekünk klipeket adni, és nem akar reklámfelület lenni. Ráadásul senki sem rohan megmenteni, pedig a zenei kiadóknak annak idején nagyszerű reklámeszköznek bizonyult, és ki tudja, egy igényes zenei csatorna mit tenne a mára erősen visszaesőben lévő zenei eladásokkal. Búcsúzzunk az Music Television-től azzal a klippel, amivel az egész elkezdődött. A zenei televíziózás klasszikus formájával sajnos végzett modern korunk kulturális igénye. Vagy igénytelensége.

A Távol-Keleten hajdanán, ha akartunk valakinek kitolásból ajándékot adni, ami biztosan kiadást jelent neki, ellenben bevételt teljesen biztosan nem termel, akkor egy fehér elefánt tökéletes választás volt. Szent állat lévén, és mivel amúgy is kevés volt belőle, nem dolgoztathatták, ellenben igen jól kellet tartani. Egy elefánt étvágya pedig akkor is igen nagy, ha csupán mindennapi sajátos tevékenységeivel tölti a napját. Akik tehetősebbek voltak anyagilag azoknak talán nem jelentett akkora gondot egy ilyen állat tartása, és lehetett vele büszkélkedni is, ellenben szűkebb forrásokból gazdálkodva komoly gondot jelenthetett a kis házi kedvenc mindennapos táplálása. Az elmúlt kormányoknak pont egy ilyet sikerült megnyerni, és úgy néz ki, hogy szentként tisztelik ma is. Érdemileg senki sem akarja bántani a mára rendesen elhízott állatot, aminek a tartása jelentős terhet ró az adófizető sokaságra. Ez a nagy fehér állat a közszféra.

Azt tapasztaljuk, hogy ez az a terület, ami szinte büntetlenül és érinthetetlenül növekedhet, legyen bármekkora válság is. Ez az a méretes fehér elefánt, amelyet most el kell tartanunk, és úgy néz ki, hogy egyre nagyobbra növekszik, válság ide vagy oda. Csak csendben derült ki, hogy hiába szabadult el a munkanélküliség az országban az elmúlt egy évben, eközben soha nem látott mértékben növekedett a közszférában dolgozók száma, ahol a foglalkoztatásnak sikerült 10%-kos növekedést produkálnia. Kicsit ugyan árnyalhatjuk a képet, mert néhány dolgot meg kell jegyeznünk az igazság kedvéért. Egyrészt teljesen nyilvánvaló, hogy ezen területek egy jelentős részén ténylegesen hiányoznak emberek, másrészt sok ágazatban azt sem lehet mondani, hogy a dolgozók a lehető legjobb körülmények között dolgoznak a legjobb fizetésért. Sajnos azonban látva az állapotokat nem tudunk benne bízni, hogy a plusz foglalkoztatás feltétlenül ott valósult meg, ahol feltétlenül szükséges lenne. Ezt pedig nem csak mi érezzük és tudjuk, hanem a piaci elemzők kilátásaira is komoly hatást gyakorol. De a fehér elefánt tovább üzemel.

Bármennyire is szeretnénk, tudjuk, hogy választások előtt senki nem fog strukturális reformokról beszélni, még akkor sem, ha vannak elképzelések róla fejében. Most bármi ilyenről beszélni talán sokkal több szavazót visz el, mint amennyit nyerni lehet vele. Ha megvizsgáljuk más országok egy főre vetített közszolgai apparátusának a számát, akkor láthatjuk, hogy sok tízezer feleslegesen foglalkoztatott ember munkahelyéről van szó. Ezekről kimondani most, hogy felesleges, nem túl ildomos. De sajnos az eddigi kormányok a választások után sem nyúltak hozzá semmihez, sőt a fehér elefánt effektus egyre inkább elharapódzott nem csak a közszférában, de a többségi állami tulajdonú vállalatokban is. Sorra zuhannak ki az elfogyasztott milliárdok nyomai a MÁV, BKV és egyéb cégcsoportokból, holott évek óta keringenek feltételezések és bizonyítékok arra, hogy az étvágy a beadott mennyiség növekedésével csak egyre nő. Végül lassan akár a foglalkoztatottak mennyisége, akár az elszivárgó pénz miatt egyszerűen képtelen lesz a ténylegesen kereső réteg finanszírozni ekkora kiadást. Persze tudni kell, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, mert valóban strukturális reformok kellenének.

Azaz kevés megkérdezni a vezetőket az egyes hivatalokban, hogy kit kellene elküldeni. Természetesen nem őket, és félő, hogy végül csak azokra szakad több munka, akik már amúgy is túlterheltek. A valóságban senki sem gondol arra, hogy ápolókat, tűzoltókat vagy rendőröket kellene leépíteni a közszolgáltatásokból. A strukturális reform nem erről kell, hogy szóljon. Sokkal inkább arról, hogy az amúgy is csak egész nap az asztala mögött ülő hivatalnoknak miért van még két titkárnője csak azért, hogy abból az egyik vajas kenyeret kenjen neki, míg a másik megfőzi neki a kávét. Sőt, a strukturális reform ezen is túlmutat. Az óriási állami újraelosztás maga is felesleges munkát generáló tényező. Csak egy egyszerű példát megragadva láthatjuk, hogy semmi értelme annak, hogy valaki az egyik ablakban befizeti az SZJA-t, a másik ablakon meg kiveszi családi pótlékot és egyéb állami támogatásokat, miközben az akár közvetlenül ott maradhatna a zsebében.

A állami fehér elefánt szent volt eddig, de jó volna kicsit visszafogni az étvágyát, és megnézni, hogy miként tudjuk hatékony munkára bírni. Mert sajnos most egyre csak nő a mozgáshiánytól szegény, és előbb utóbb abba fog belepusztulni, hogy eltartóit viszi csődbe. És az végképp nem lesz jó senkinek.

Csupán röviden akarok szólni a blog történetéről, hogy mégis legyen valami első poszt, ne egyből a közepébe vágjunk a dolgoknak.

Volt, illetve múltbéli bejegyzéseinek köszönhetően van is egy másik Hóbelevanc nevű blog, amibe elég hosszú ideig követtem el bejegyzéseket. Hosszasan lehetne diskurzusokat folyatatni arról, hogy annak miért szakadt vége. Mégis az igazsághoz az áll legközelebb, ahogyan Forrest Gump tette, amikor futott, és egyszer csak úgy döntött, hogy abbahagyja minden különösebb indok nélkül.

Most azonban hamarosan újabb bejegyzésekkel a blog ezen a helyen újraindul, és végre a linket is könnyebb lesz megjegyezni. A dizájn most így induláskor elég egyszerű, és akkor nagyon finom fejeztem ki magam, de kéretik ezt nem kritizálni, hanem az írások tartalmára kell koncentrálni.

Összefoglalva tehát szeretettel köszöntelek a blogon, akár új, akár régi olvasó vagy, és ne fogd vissza magad, hanem kommentáld nyugodtan saját véleményeddel a blog írásait. Tedd azonban ezt óvatosan, hiszen a moderálás jogát a blog továbbra is fenntartja magának :)