A Távol-Keleten hajdanán, ha akartunk valakinek kitolásból ajándékot adni, ami biztosan kiadást jelent neki, ellenben bevételt teljesen biztosan nem termel, akkor egy fehér elefánt tökéletes választás volt. Szent állat lévén, és mivel amúgy is kevés volt belőle, nem dolgoztathatták, ellenben igen jól kellet tartani. Egy elefánt étvágya pedig akkor is igen nagy, ha csupán mindennapi sajátos tevékenységeivel tölti a napját. Akik tehetősebbek voltak anyagilag azoknak talán nem jelentett akkora gondot egy ilyen állat tartása, és lehetett vele büszkélkedni is, ellenben szűkebb forrásokból gazdálkodva komoly gondot jelenthetett a kis házi kedvenc mindennapos táplálása. Az elmúlt kormányoknak pont egy ilyet sikerült megnyerni, és úgy néz ki, hogy szentként tisztelik ma is. Érdemileg senki sem akarja bántani a mára rendesen elhízott állatot, aminek a tartása jelentős terhet ró az adófizető sokaságra. Ez a nagy fehér állat a közszféra.
Azt tapasztaljuk, hogy ez az a terület, ami szinte büntetlenül és érinthetetlenül növekedhet, legyen bármekkora válság is. Ez az a méretes fehér elefánt, amelyet most el kell tartanunk, és úgy néz ki, hogy egyre nagyobbra növekszik, válság ide vagy oda. Csak csendben derült ki, hogy hiába szabadult el a munkanélküliség az országban az elmúlt egy évben, eközben soha nem látott mértékben növekedett a közszférában dolgozók száma, ahol a foglalkoztatásnak sikerült 10%-kos növekedést produkálnia. Kicsit ugyan árnyalhatjuk a képet, mert néhány dolgot meg kell jegyeznünk az igazság kedvéért. Egyrészt teljesen nyilvánvaló, hogy ezen területek egy jelentős részén ténylegesen hiányoznak emberek, másrészt sok ágazatban azt sem lehet mondani, hogy a dolgozók a lehető legjobb körülmények között dolgoznak a legjobb fizetésért. Sajnos azonban látva az állapotokat nem tudunk benne bízni, hogy a plusz foglalkoztatás feltétlenül ott valósult meg, ahol feltétlenül szükséges lenne. Ezt pedig nem csak mi érezzük és tudjuk, hanem a piaci elemzők kilátásaira is komoly hatást gyakorol. De a fehér elefánt tovább üzemel.
Bármennyire is szeretnénk, tudjuk, hogy választások előtt senki nem fog strukturális reformokról beszélni, még akkor sem, ha vannak elképzelések róla fejében. Most bármi ilyenről beszélni talán sokkal több szavazót visz el, mint amennyit nyerni lehet vele. Ha megvizsgáljuk más országok egy főre vetített közszolgai apparátusának a számát, akkor láthatjuk, hogy sok tízezer feleslegesen foglalkoztatott ember munkahelyéről van szó. Ezekről kimondani most, hogy felesleges, nem túl ildomos. De sajnos az eddigi kormányok a választások után sem nyúltak hozzá semmihez, sőt a fehér elefánt effektus egyre inkább elharapódzott nem csak a közszférában, de a többségi állami tulajdonú vállalatokban is. Sorra zuhannak ki az elfogyasztott milliárdok nyomai a MÁV, BKV és egyéb cégcsoportokból, holott évek óta keringenek feltételezések és bizonyítékok arra, hogy az étvágy a beadott mennyiség növekedésével csak egyre nő. Végül lassan akár a foglalkoztatottak mennyisége, akár az elszivárgó pénz miatt egyszerűen képtelen lesz a ténylegesen kereső réteg finanszírozni ekkora kiadást. Persze tudni kell, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, mert valóban strukturális reformok kellenének.
Azaz kevés megkérdezni a vezetőket az egyes hivatalokban, hogy kit kellene elküldeni. Természetesen nem őket, és félő, hogy végül csak azokra szakad több munka, akik már amúgy is túlterheltek. A valóságban senki sem gondol arra, hogy ápolókat, tűzoltókat vagy rendőröket kellene leépíteni a közszolgáltatásokból. A strukturális reform nem erről kell, hogy szóljon. Sokkal inkább arról, hogy az amúgy is csak egész nap az asztala mögött ülő hivatalnoknak miért van még két titkárnője csak azért, hogy abból az egyik vajas kenyeret kenjen neki, míg a másik megfőzi neki a kávét. Sőt, a strukturális reform ezen is túlmutat. Az óriási állami újraelosztás maga is felesleges munkát generáló tényező. Csak egy egyszerű példát megragadva láthatjuk, hogy semmi értelme annak, hogy valaki az egyik ablakban befizeti az SZJA-t, a másik ablakon meg kiveszi családi pótlékot és egyéb állami támogatásokat, miközben az akár közvetlenül ott maradhatna a zsebében.
A állami fehér elefánt szent volt eddig, de jó volna kicsit visszafogni az étvágyát, és megnézni, hogy miként tudjuk hatékony munkára bírni. Mert sajnos most egyre csak nő a mozgáshiánytól szegény, és előbb utóbb abba fog belepusztulni, hogy eltartóit viszi csődbe. És az végképp nem lesz jó senkinek.
